Három

Száraz, hűvös kéz a homlokomon. Enyhe mandulaillata van. A széken hátradőlve a szokott foltomat bámulom a mennyezeten. A redőny leeresztve, gyertyák égnek a kandallópárkányon, lágy zene szól a lemezjátszóból. Szemem sarkából látom Penelopét szokásos helyén, az íróasztal mellett, tökéletes testtartásban ülve, akár egy diktáláshoz készülő gyorsíró. Rövid, fekete kisestélyit visel, derekánál aranyövvel összehúzva. Lábát keresztbe fonva, kimérten a széke alá húzza – úgy tűnik, hogy nincs rajta harisnya. Egyik cipője sarka lesiklik a lábáról; bokája fehér, csaknem áttetsző bőre alatt láthatóvá válnak a kék, márványos hajszálerek.

– Az ősi civilizációkban – mondja Somerville – a pap-orvosok megértették, hogy milyen fontos szerepet játszik a zene a gyógyítás művészetében…

– Lejjebb csavarjam a fényeket? – kérdezi Penelope.

Most rám mosolyog, mintha lenne köztünk valami. A csuklójára pillantok. Nem viseli a karkötőt. Tekintetem újra a lábára vándorol. Felső térde hajlatában, közel a ruha szegélyéhez felfedezek egy apró nedvességcseppet. Látom, ahogy a combizmai megfeszülnek – nyilván megérezte, hová nézek. A nedvesség megcsillan a fényben.

– A lámpákat? – kérdezi újra.

Somerville a torkát köszörüli.

– Amint készen áll.

Penelope felkel a székéről, és eltűnik a szemem elől. A szoba hirtelen elsötétül, és a foltot a mennyezeten elnyeli a feketeség. Gyertyaviasz illata üli meg a meleg levegőt.

– Figyeljen rám, Martin! – hallom Somerville hangját közel a fülemhez. – Hosszú és nehéz utazás vár ránk. A sikerre nincs semmi garancia, ezt tudnia kell. Ezúttal nagyon nagy megterhelésnek lesz kitéve. Ha nem akarja végigcsinálni, most szóljon!

– Készen állok – hallom a saját hangomat.

Aztán a zene halkulni kezd.

Aznap este korábban felhívtam Somerville-t, hogy lemondjam a mai találkozónkat. Megmondtam neki, hogy úgy érzem, nem tudok végigcsinálni még egy regressziót, és hogy nagyon aggaszt a hatás, amit a hipnózis az emlékezőtehetségemre gyakorol.

– Nem akarom rávenni semmire, amit nem akar, Martin – felelte Somerville –, de fontos, hogy megtudjuk, mi történt. És még egy ülés nem fog ártani a memóriájának. Sőt, elképzelhető, hogy segíthet.

Mint mindig, most is teljesen racionálisan és megértően érvelt; újfent biztosított, hogy az amnézia csupán ideiglenes jelenség, és hogy igazán nincs okom az aggodalomra.

Ekkor már öt nap telt el a legutóbbi regresszióm óta. Éreztem, ahogy az ellenállásom gyengül.

Mielőtt leraktuk volna a telefont, megkérdeztem – nem tudtam tovább türtőztetni magam –, hogy kölcsönzött-e valaha egy metszetet Nümbergről a New York-i Közkönyvtárnak. Azt felelte, hogy halvány fogalma sincs, miről beszélek, hogy sohasem hallott Rugendas nevű festőről, és hogy este fél kilenckor vár az irodájában.

– Az ablak előtt van egy erkély… Csigalépcső visz le a kertbe. Összpontosítson a hangomra, ne figyeljen semmi másra! Most lemegyünk a lépcsőn… lefelé… a kertbe. Már jól ismeri; sokszor jártunk itt. Halljuk a tenger mormolását… a nap melegen ragyog… a levegőt betölti a virágillat.

Ott, a sarokban, két fa között, ott van a függőágya… Látja? Most azt akarom, hogy menjen oda a függőágyhoz, és feküdjön bele! Érzi, ahogy himbálózik, miközben bemászik… himbálózik… himbálózik a meleg, illatos szellőben. Most nagyon nyugodtnak és ellazultnak érzi magát… Egyre mélyebbre süpped a függőágyba…

Hálásan hátradőltem, semmi másra nem figyeltem, csak Somerville hangjára és a tartókötelek halk nyikorgására.

– Érezze a meleget, ahogy belélegzi; érezze, ahogy szétáramlik a testében… ahogy ellazítja… egyre mélyebben és mélyebben. Most elmegyünk a kertből, Martin… és utazásra indulunk az éveken át… messzebbre, mint ahol valaha is jártunk… vissza a történelemben… a történelmen túlra… lefelé… lefelé… egészen az idők kezdetéig.

Ezek voltak Somerville utolsó szavai, amelyekre konkrétan emlékszem. Ettől a ponttól a felvételre kell hagyatkoznom, és arra, amit Penelope utólag elmondott az ülésről.

A szalagon itt három-négy perc csend következik. Nem hallatszik más, csak a légzésem zaja, amely már rendkívül lassú és szabályos. Semmi másban nem különbözik a többi alkalomtól, csak abban, hogy a csend tovább tart. Somerville egy ponton mond valamit Pénelopénak, amit nem tudok kivenni. Aztán hirtelen nagyon halkan szólal meg; majdhogynem suttog:

– Hall engem, Martin? Sötét van odakint. Esik. A zápor hullámokban zúdul le, mindent eláraszt a víz. Egy pillanatra sem enyhül… Emlékszik? El akart menekülni, ott akarta hagyni őket, de nem sikerült. Valamit még meg kell tennie előtte. Ott, a sarokban… látja őt? Látja a lányt? Az ágy mögött kuporog. Magától fél, Martin. Csakhogy magát most nem Martinnak hívják. Látja a rettegést a szemében. Látja, hogy tartja az arca elé vézna, szánalmas kis karjait, hogy maga ne… Emlékszik már? Hol vannak a kutyák? Meg kellett tennie, igaz? Nincs semmi baj. Megértem. Most már elmondhat mindent… Bízhat bennem. [Szünet] Hol van most? Hogy hívják?

A szalagon halk nyöszörgés töri meg a lélegzetem ritmusát. Aztán megpróbálok mondani valamit, de a szavak nem jönnek a számra. Penelope később azt mesélte, hogy ömleni kezdett rólam á veríték, neki pedig szereznie kellett egy törölközőt, hogy letörölgesse az arcomat és a karomat.

– Hol van most? Hogy hívják?

Nincs válasz, csak egy sor gyors, ziháló belégzés, majd viaskodás zaja, amit ordítás követ. Aztán az ismerős kattanás, ami a kazetta leállítását jelzi.

Penelope szerint Somerville ekkor azért kapcsolta ki a diktafont, mert úgy vélte, hogy ki akarok törni a transzból.

A szalag folytatódik.

– Ki maga?

– Fázom… Sötét van… Nem tudom… a folyó… – A hang nagyon erőtlen.

– Ki maga? Hogy hívják?

– A nevem… Magnus.

– Magnus? Mondja el, hol van!

– A… parton. Nem érem el a vizet… nincs elég erőm. Fel kell… muszáj felkelnem. [Szünet] Fel a barlanghoz… vissza kell szereznem.

– Nincs ott senki, aki segíthetne magának?

[Szünet]

– Teljesen egyedül maradtam. Mindenki más meghalt… meghalt. Annyira szomjas vagyok… nem érem el… Ha a lány értem jön, én… Nem, nem, én adtam oda neki… az én hibám.

– Hol van most? Mi a hely neve?

– Magmel.

– Hol van? Melyik országban?

[Csend]

– Hall engem?

– Túl messze…

– Figyeljen rám, Magnus! Koncentráljon a légzésére! Most nagyon figyeljen! Meg fogom kérni, hogy menjünk vissza oda, ahol az egész elkezdődött. Azt akarom, hogy mondja el pontosan, mi történt! [Szünet] Jobban fogja érezni magát. Háromtól fogok visszaszámolni. Nullánál visszatér abba a pillanatba, amikor először elindult az ösvényen.